Ördög vs. Angyal

Metro.
Tömeg, zaj, szokásos blabla...
Felszáll egy csapat, úgy kb. 5-6 emberke, vidáman cseverésznek, ezzel is növelik a hangzavart. Nagyjából 35-50 közötti korosztály. Beszélgetésükből kiderül, hogy valami tanfolyamra járnak. ( mellesleg az eddigi leírás tök felesleges a téma szempontjából semmi jelentősége nincs ).
Egyszer csak megszólal az egyik nő táskájában a telefon, amit egyelőre csak én veszek észre, ugyanis a  táska közvetlenül a fülem magasságában van. Nem, nem óriás a nő, én ülök.
Nagy nehezen ő is és a többiek is meghallják. Sietős matatás, természetesen legalul van a dzsuvában. Egyre idegesebb a nő, és csak azt hajtogatja, úgysem fogom hallani. Végre megtalálja, előveszi, szétnyitja, hunyorogva nézi a kijelzőt, de nem látja, mantrázza a nem fogom hallanit, közben mereven nézi a készüléket. Az egy szem pasi odaszól, tedd a füledhez. Odateszi. 
- Halló! Halló! Nem hallom! 
Kis szünet.
- Halló! Mondom, hogy nem hallom. Hol is járunk?- kérdezi a többieket. Megmondják.
- Kb. 10 perc múlva leszek ott. - mondja kissé bátortalanul. - Te vagy az Béla? - közben kissé megvonja a vállát, majd kinyomja a telefont.

írok majd erről, de előbb össze kell szednem a gondolataimat, amik itt kavarognak a fejemben. Csak beugrott ez a kérdés és motoszkál. Jobb ha le is írom, mert akkor nem vész el a nagy katyvaszban

  szóval arra szeretnék rájönni mondjuk kb. 30 éve, hogy mi a baj velem?

 Szóval nem vitás a padlón vagyok. Legalábbis majdnem. Gondolom én, mert akkor talán még szarabbul érezném magam. 

Nem tudom elhinni, hogy pár pillanattól eltekintve folyton szarul érzem magam. Ki kellene vackarkodni ebből, csak az tudnám, hogy a szarba? Persze, csomó oka van. Pénzhiány, norm pasi hiány, önértékelési zavarok, stb... Viszont jó hír, legalábbis nekem, hogy vannak tervek önmegvédésre. Pl. jelentkeztem az állatkertbe önkéntesnek. Várom, hogy mikor kerülök sorra, és istentelenül bízom benne, hogy hamarosan, mert különben bedilizek. Persze, nem az állatok közelsége lesz rám jó hatással, vagyis lenne, hanem az, hogy nem lennék folyton egyedül. Alapvetően jól elvagyok magammal, de mostanra kicsit sok belőlem. 

Kezdem unni, hogy folyton nyervákolok, igaz nem hallja senki, csak én, és az bőven elég. 

 Ezer éve nem jártam erre. Most is csak azért, mert baromira unatkozom, vagy nem is unatkozom, hanem inkább nem tudok aludni, ezért rákerestem a nick nevemre a googleban és kidobta ezt a blogot. Rá is csodálkoztam: Ez meg mija fene?

Teljesen megfeledkeztem erről. 2009-ben írtam ide először és utoljára két bejegyzést. Akkoriban azt hittem, majd jó sokat irkálok, de aztán mégsem. leginkább azért nem, mert egy másik oldalon szoktam néha rövid kis bejegyzéseket alkotni, többnyire olyankor, ha jól felhúzom magam és ki akarom írni az idegbetegségemet. Mellesleg az egy társkereső oldal, természetesen a társtalálás leghalványabb esélye nélkül lézengenek ott az emberek, én leginkább csak azért, mert nincs jobb dolgom. Arról már kb. 8-9 éves koromban letettem, hogy én valaha normális párkapcsolatban élek majd, mert hamar rájöttem, hogy alapvetően magányos farkas vagyok, ami nem jelenti azt, hogy nem volt partnerem, hiszen közel 21-22 évig házas voltam, gyerekeket szültem, de asszem nagyon nem jó döntés volt. Igaz, nem is én döntöttem erről, hanem az anyám, de őt inkább hagyjuk. 

Mindezek ellenére néha felsejlik az agyamban, hogy jajdejólenne ha lenne valami édes pasim, olyankor ezerrel rárepülök erre a témára, de ha találok egyet hamar kiderül, hogy hülyeség az egész cirkusz. Ha sokat vagyunk együtt hamar megunom, ha keveset, akkor is...mindennek ez a vége: a megunás. Másrészt leginkább azt szeretném, ha a saját igényeim szerint találkoznánk, de ez nem megy. Aztán megpróbálok igazodni, de persze ez sem megy. Szóval el van ez jól szarva...Néha arra gondolok, hogy nem igaz, hogy pont nekem nem született meg a megfelelő ember, aki hajlandó lenne elfogadni a dilijeimet, vagy akinek én is le tudnám fogadni a dilijeit, mikor egy csomó embernek sikerül. Főleg akkor húzom fel magam, amikor azt látom, hogy nálam sokkal rondább, butább nőket is szeret valaki, de gondolom ez azért van, mert ők jobbak valamiben, mint én. 

Én nagyon jó haver vagyok. Ízig-vérig becsületes, megbízható, meg ilyenek, csak nem egészen normális. Hogy is szokta mondani Pöttöm? Idióta, igen ez az, idióta vagyok. De hát mondjuk azt már tapasztaltam, hogy másnak is ezt mondja, úgyhogy ez nem nagy valami. Na, mindegy.

Mindenesetre úgy tekintem ezt az újra megtalálást a megtalált, és nem is igazán értem, miért nem törölt blogomnak, hogy átteszem a székhelyemet ide. Azt a másik oldalt, meg vigye el a víz. Úgyis annyira untam már azt a sok nyervákolós, álszent embert, akik semmi másról sem tudtak sipítozni, mint hogy mikor kefél már meg valaki, de úgy, hogy közben rendes nő maradjak. A rendes nőket nem kefélik meg gyakran. Főleg nem 40 felett. Viszont van egy csomó degenerált 40 feletti, akik azt hiszik, hogy még mindig 18 évesek, és ehhez mérten viselkednek, öltözködnek, és ezzel tönkre vágják a normális, kellő mértékben nem "rendes" nők renoméját, akik jó fejek, tisztában vannak értékeikkel, és végre igazán tudnák élvezni az életet, mert a pasik azt hiszik, hogy minden 40 feletti nő egy kiéhezett kanca. Hát, van olyan is, meg ilyen is. Lényeg, hogy asszem, elegem van abból a légkörből. Legalábbis most ezt érzem, aztán ki a fene tudja, mi lesz később...

Elsősorban azért, mert finom - legalábbis én imádom, természetesen a gumicukrot - másodsorban azért, mert rágása megnyugtatja az idegeket, harmadsorban azért, mert állítólag nem hizlal.

Nos, én nem kívánok táplálkozási tanácsokat adni, sőt egyetlen egy reformkonyha, meg nem reformkonyha híve sem vagyok, mivel általában mindig azt eszem, amit éppen megkívánok, és nagyon nem érdekel, hogy az adott étel hány kalóriát, meg szénhidrátot, vitamint és egyéb szent szart tartalmaz, én csak úgy eszem a vakvilágba és baromi jól érzem magam ettől. Nem vagyok kövér, nem vagyok sovány sem, összességében egész jól elvagyok a bőrömben. Nem parázok azon, hogy megittam-e a napi ajánlott folyadékmennyiséget, akkor iszom, amikor szomjas vagyok és már nem is emlékszem, mikor mértem meg a testtömeg indexemet, igazából azt sem tudom, mit jelent pontosan. Évtizedek óta nem volt komolyabb betegségem, leszámítva azt az egy-két kisebb megfázást, mikor pár napig kicsit kapar a torkom, enyhén rossz a közérzetem, de aztán, hipp-hopp elmúlik, úgy ahogyan jött. Természetesen nem szedek vitaminokat sem, értem ez alatt a mesterséges úton előállított készítményeket, amiket baromi drágán lehet megvenni mindenféle bio-boltokban, és gyógyszertárakban, valamint különféle hálózatokon keresztül, és szent meggyőződésem, hogy szart sem érnek. Állítom, hogy ha odafigyelünk arra, amit a szervezetünk súg nekünk, mindig azt az ételt fogjuk enni, amire a testünknek szüksége van ahhoz, hogy viszonylag jól működjön. Mert tutira beszél hozzánk a testünk, csak nem figyelünk rá, mivel a környezetünkből áradó mindenféle "jó tanács" elnyomja a hangját. Gondolok itt a reklámokban szereplő erőszakos felhívásokra, hogy mi mindent vegyünk és együnk ahhoz, hogy 24 órán át frissek, fittek, pörgősek legyünk. Megállás nélkül kárálnak, zúgnak, és tukmálják a termékeket, és megállás nélkül sulykolják belénk, hogy milyen lehetetlenek szerencsétlenek, betegek és lestrapáltak vagyunk, és elengedhetetlenül szükséges, hogy naponta marék számra tömjük magunkba a sok vackot. Sokan elhiszik, és rohannak vásárolni, de azt hiszem mára egy csomó embernek nagyon elege van már ebből a mérhetetlen, becsapós, lehúzós, átvágós, hülyére vevős, népbutításból, nem csodálom, hogy ez az influenza vírus elleni védőoltás ennyire megosztotta az embereket. Természetesen nem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű lenne és azt is tudom, hogy sokkal, de sokkal összetettebb esetről van szó.

Én első perctől kezdve elzárkóztam az oltástól. Nem azért mert én sérthetetlennek érzem magam, egyszerűen azért, mert sosem oltatom be magam influenza elleni védőoltással. Aztán kezdtek kételyeim lenni, mikor egyre másra csak a halálos fenyegetettséget olvastam, hallottam mindenhol és kezdtem nagyon ideges lenni, hogy mi van, ha rosszul döntök, és kezdtem hajlani arra, hogy mégis megveszem a vakcinát. Aztán jöttek az oltóanyagról szóló mindenféle negatív híresztelések, és újfent kezdtem nagyon ideges lenni, hogy mi van, ha azért leszek beteg, zombi, béna, nyomorék, mert beoltanak.

Akkor mi legyen, haljak bele a vírusba, vagy a vírus elleni oltóanyagba? Na, ekkor kezdtem gumicukrot enni. És láss csodát, megnyugodtam. Nem vagyok ideges. Egyszerűen hideg fejjel eldöntöttem, nem oltatok. Rágom a gumicukrot és nyugodtan megvárom, melyik tábornak lesz igaza. És ha miattam megy tönkre a nemzetgazdaság, mert én leszek az oka, hogy egyel több ember nem tud majd a vírus okozta betegség miatt dolgozni és termelni a profitot, azt is nyugodtan fogom végignézni.

Mindenesetre jól bespájzoltam gumicukorból, mert hátha a gumicukorgyár dolgozói sem oltatják be magukat, így majd a galádok nem tudják nekem gyártani az utánpótlást.

Hogy ez rossz hozzáállás lenne? És mégis mihez?

Eddig két alkalommal vettem részt Forever Living-es bemutatón, az egyiken egy barátom kedvéért, a másikon pedig a kedvesem miatt.

Nem tudom mennyire ismerős a többségnek, hogy mit is takar a Forever Living Products, röviden FLP kifejezés, én csak annyit mondanék erről, hogy ez egy egzotikusnak mondott növényből készített termékcsalád, ami baromira egészséges, mindenre jó, lehet kenni, enni, inni, és aki marha ügyes, sok pénzt tud keresni az eladásával.

Nekem ezzel a részével semmi bajom, a temék tényleg jó, DE!

Ami nem tetszik, és nagyon nem, az csak annyi, hogy az, aki bekerül ebbe a rendszerbe, jól kösse fel a gatyáját, mert választania kell a pénz és a magánélet között. Átformálják az embert, az agyukat jól átmossák és attól a naptól kezdve semmi máson nem fog járni az esze, csak azon, hogy hogyan kerítsek még több telefonszámot, amit felhívhat és megkérdezheti: - Jókor hívlak?  és semmi másra nem tud majd gondolni, csak arra, hogy a másik kolléga már 23 pontot gyűjtött, de neki még csak 13 van, és hajt és teper, és vezeti a célfüzetet, ragasztgatja a vágyott célok képeit, amik temészetesen nem mások, mint hatalmas házak, yachtok, kocsik, drága szeművegek, ékszerek képei, de sehol sem találni egy olyan célt, ami arról szólna, hogy szerelem, barátság, összetartozás, boldogság...

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, és miért ne akarnék, még azt is felvállalom, hogy én vagyok a hülye, amiért nem tudok azonosulni ezzel az életfelfogással. Én vagyok a hülye, mert nekem is felajánlották a lehetőséget, hogy bekerülhetek a csapatba és akár az első egy hónap alatt is kereshetek 50 000 Ft-ot, majd ha elég hajtós vagyok, akkor fél év alatt, már százezres nagyságrendel is megnövelhetném  a bukszámat, két év alatt pedig vehetnék egy házat kápéra. De pont ez zavar. Az hogy sosincs vége, mert ha most 50-et keresek, jövőre 500 ezret, aztán még többet és még többet és csak hajtok, hajtok, megyek előre és sosem lesz elég. Sosem. Mert ezt sulykolják ott az FLP-n az emberbe, hogy sosem vagy elég jó, csak akkor, ha még többet keresel. Ehhez pedig állandóan szervezned kell az újabb tagokat.

De ami a leginkább elriasztott az az volt, mikor az egyik lelkes hívő azt mondta a találkozó új résztvevőinek, hogy ne törődjön senki azzal, hogy esetleg a régi barátai, ismerősei értetlenül néznek rá, amiért folyton a pénz után hajt, ne törődjön velük, mert ők a buták, amiért nem ezt teszik és ne törődjön senki azzal, hogy esetleg elveszítheti a barátságokat, majd ott az FLP-n szerez újakat. Nincs szükség azokra, akik nem szállnak be.

Nos én azt mondom, hogy lehet hogy divatjamúlt, tesze-tosza, élhetetlen éhenkórász vagyok, de nincs az a pénz, amiért én megtagadnék 25 éves barátságot és nincs az a pénz, amiért lemondanám a hétvégémet, amit a szerelmemmel tölthetek, csak azért, hogy egy újabb FLP-s találkozóra menjek, vagy éppen azért, hogy vadidegen, vagy éppen 30 éve nem látott embereket vigyek el beszervező diszkurzusokra.